Gyilkos előtörténete

Név: Gyilkos
Alfaj: Drone
Születési hely: Kappa Phoenicis (LV-486)
Kinézet: Éjfekete bőr, a koponya felső része tükörsima/AVP filmes alien koponya/. Jobb kézen a kisujj hiányzik, amit egy csata következtében vesztett el.
(azóta is azt síratom. X) )
Jellem:visszahúzódó, kivételesen lusta, de harc közben kíméletlen és agresszív.
Előtörténet:
Az élet nem játék. Főleg ebben a harcoktól hemzsegő világban. Elég, ha csak egy kicsit lankad a figyelem és már meg is haltál. Ezt elég hamar meg is tanultam, már életem első perceiben.
A nevem Gyilkos és ez az én előtörténetem.
Születés
Egy Kappa Phoenicis nevű bolygón láttam meg a „napvilágot”.A születésem napján, támadás érte a fészket. Először egy nagy robbanás rázta meg az egészet, majd hatalmas csend támadt. A tojáskamrában az eddig sürgő dolgozók felhagytak munkájukkal, és sietve távoztak a helységből. Ha ők is félbehagyják a munkájukat, akkor igazán nagy baj lehet. Az egyik tojás szirmai lassan felnyíltak és egy kézszerű lény evickélt ki belőle. Kicsit megpihent, hogy körülnézzen, áldozatát keresve. De nem kellett sokáig keresgélnie, hisz az előtte lévő falra egy ember volt felragasztva. Így ráugrott a fejére, hogy elültethesse benne a halál magvát.
Legelső emlékem, hogy egy kis, nyirkos és meleg helyen vagyok összegömbölyödve. Ezután, egy furcsa érzés kerített hatalmába. Éhség gyötört. Így mocorogni kezdtem, hátha ki tudok szabadulni, de nem jött össze. Így más eszközhöz kellett folyamodnom, tehát megpróbáltam kirágni magamat. Amint kiharaptam egy kicsit, valaki felüvöltött. És az eddigi ütemesen dobogó hang is felgyorsult, amire eddig valahogy fel se figyeltem. Az anyagnak, amit rágtam,furcsán kellemes íze volt. Úgy éreztem, mintha gyengülne az éhségem. Ám többet és többet akartam belőle. Valamilyen folyadék is társult az anyag mellé. A fémes íz drogként hatott rám, eszemet vesztve, vadul rágtam. Az a valami, amibe voltam, mocorogni kezdett. Az ordítása már lassan az idegeimre ment, ám hirtelen egy rácsszerű valamibe ütköztem. Keményebb volt mint amit az előbb rágtam, de azon is átjutottam. Ekkor egy olyan anyaghoz értem, amin valami fény szűrődött be. Eléggé rugalmas is volt, így kicsit összegömbölyödtem, és a farkammal löktem magamon. Hírtelen minden megváltozott: A sötétség helyett már minden világos volt, így szemügyre vehettem a dolgokat.
Jutalom
Végre kijutottam! Mintha egy másik világba cseppentem volna. A meleg és párás levegő, otthonos hely érzetét keltette bennem. A padlón, valamiféle massza volt. Ez a massza borította, a falakat is és a plafont is. Egyszóval mindent. A test, amiből kitörtem, rángatózott, de már egyre nagyobb szünetekkel. Végül teljesen elszállt belőle az élet minden foszlánya. Körülnéztem és sok más tojásra figyeltem fel. Ahogy kitörtem a testből, ismét valamiféle érzés tört rám. De nem az éhség. A testvéreim jelenlétét éreztem, olyan feromon anyagokat, amikkel, könnyedén rájuk találhatok. Ám egy feromon, különbözött a többitől. Kiemelkedő, erőteljes és magához hívó. Az Úrnőm volt a tulajdonosa. Mielőtt irányomat a királynőféle vehettem volna, több idegen feromon közeledését érzékeltem, ez nagyon nyugtalanított, ezért elbújtam egy közeli repedésben és mozdulatlanul vártam az eseményeket. Három ember lépett be a terembe, meglátva tátongó lyukat társuk mellkasán, feszülten a vállukhoz emelték fegyvereiket, amiket eddig csak a kezükben lógattak. Az egyik humán meghúzta a ravaszt, s fegyveréből lángok csaptak elő, felperzselve a maradék tojást. Távozásuk után még nem jöttem elő, döbbenten néztem a lángok martalékává vált testvéreimet. Megfogadtam, hogy bosszút állok értük, bármi áron. Egyszer csak egy nagy üvöltés hallatszott, az úrnőnk parancsot adott a támadásra.
- Támadás? Mégis, hogyan? Hogy szállhatnák szembe ekkora ellenséggel? - mondtam magamba, de most közeledő testvéreim feromonjaira lettem figyelmes. Hihetetlen gyorsasággal süvítettek el mellettem, majd befordultak arra a folyosóra, amerre az emberek időközben tovább haladtak. Amint eltűntek, fegyverropogás és hangos sikolyok törték meg az ideiglenes csendet. A lángszóró, ismét fellobbant, majd egyik testérem lépkedett vissza, lángolva. Visítása, gyomorforgató volt számomra. A harag az emberek iránt, gyűlöletté váltott át.
- Mit ártottunk mi nekik? – vetődött fel bennem a kérdés. A lángoktól szenvedő teavérem, már holtan hevert a földön. A társa is valószínűleg meghalt, mivel a szűnni nem akaró lövöldözés, hírtelen abba maradt. Ezt az egyik humán hahotázása váltotta fel. Amikor én is elértem azt a folyosó elágazást, láttam, hogy az emberek elmentek már. A királynőhöz szerencsére a másik irányba kell menni. Így hát otthagytam halott teavéreimet, és az Úrnőm felé indultam. Végül elértem egy nagy teremhez, közepén pedig a fenséges, királynővel. Hatalmas fejét felém fordította, majd szisszentetd.
- Pihenj!
Remény
Fejemet vérfagyasztó sikolyokra, üvöltözésekre és fegyverropogásra kaptam fel. Nem tudtam, hogy mi történik, legszívesebben még pihentem volna, de az Úrnőm parancsot adott a támadásra. Éreztem, hogy sokkal erősebb vagyok. Nagyobb és gyorsabb is. Nem csoda, hisz levedlette, és négyszer, vagy ötször akkora voltam, mint legutóbb. Most már semmi kétely nem volt bennem, úgy éreztem, hogy mindenkit le tudok győzni és, hogy most már meglakolhatnak azok az emberek. Idő közben, újabb kifejlett fajtársaim jelentek meg a teremben. Úrnőnk ismét üvöltött.
- Támadás! Aztán leszakította magáról hatalmas tojócsövét, majd velünk együtt támadásba lendült. A kijárathoz érve, láttam, hogy pár elöl haladó testvérem holtan, rogyik össze. Záporoztak a golyók mindenfele, halálsikolyok, vér, tetemek mindenütt. A szél szerte széjjelvitte a hullák és a lőszer szagát. Ahogy kirontottunk a csatatér közepére megláttam azt a három embert, akik végeztek fajtársaimmal, és akik ellen bosszút esküdtem. Pár embert lemészárolva, a csata hátterébe sikerült szorulnom, ezt kihasználva észrevétlenül megkerültem pár társammal a csatamezőt. Ott is végeztem pá emberrel, majd a három "jómadár" mögé kerültem. Egyiküket hátulról felnyársaltam a farkammal, és elrántottam a helyéről, majd azzal a lendülettel hozzávágtam a legközelebbi emberhez. Amíg azzal küzdött, hogy lelökje magáról, halott társát, addig a hírtelen támadásból feleszmélő „Harmadik”, rám szegezte fegyverét, és egy hosszú sorozattal elsütötte. Szerencsére sikerült elugranom, de az a szemét a kisujjamat sikeresen levitte. Mozgási irányomat folyamatosan követte fegyverével. De hírtelen beragadt.
- Most jött el az én időm! Gyorsan kell vele végeznem, még mielőtt más fegyverhez nyúlna. –gondoltam, majd nekitámadtam. Egy közeli robbanás elválasztott minket, ez engem és őt is hátrálásra kényszeríttet. Ezt követően a másik társa, akire a felnyársalt katonát dobtam, felállt és tovább irtotta támadóit. Nagyon kitartó volt, így arra a döntésre jutottam, hogy én is megpróbálkozom vele. Ám ismét éreztem, hogy különös feromonok közelednek, ezek is olyanok voltak, mint a fajtársaimé. A harc abbamaradt egy pillanatra, amit hatalmas sikítások és üvöltések törtek meg. Egy szomszédos fészek klánja közeledett, ami éppen az ellenség háta mögött bukkant fel. Egymás után bukkantak fel, a dombtetőn. Tovább folytatódott a küzdelem, majd ismét egy robbanás hallatszott. Valami nagyon szörnyű érzésem támadt. Az Úrnőm jelenlétét többé nem éreztem. Meghalt.
Az élet megy tovább
Az a leírhatatlan, szörnyű érzés, semmihez nem volt fogható. Nyomasztó. És mintha hiányozna belőlem valami.
- Ez szörnyű! Nem… nem lehet, hogy meghalt! Mi lesz ezen túl? –zajlott le bennem ez a gondolat. Idő közben a katonák, a másik klánnal kezdtek harcot. Végül, a létszámuk miatt visszavonultak. A harcot megnyertük, sok áldozat volt mindkét félen. Úrnőnk halott volt, de a másik fészek befogadott engem és pár életben maradt testvéremet. A lebénított áldozatokat bevittük a tojáskamrába. Annak a bolynak a tojáskamrájába, aminek már mi is tagjai voltunk. Sajnos eltűnt a harc hevében a „második” és a „harmadik” katona, de még mindig csak egy dolog hajtott: A bosszú.
Az adósság rendezése
Öt nap múlva pár felderítő rontott be a Királynői kamrába, majd közölték, új úrnőmmel, a tegnapi támadók bázisának helyzetét. Most végre visszavághatunk, az embereknek. Az tuti, hogy nagy vérrontást fogunk rendezni és beteljesíthetem bosszúmat! Jóformán egy sima begyűjtés lesz. Bemegyünk, elfogunk akit tudunk, majd hazatérünk az áldozatokkal. Elsőre nem hangzik nehéznek, ám ha az őrségen nem jutunk át, semmi esélyünk a bejutásra. Éjszaka fogunk támadni, ekkor talán nem lesznek annyira éberek az emberek. És a sötétségbe is beleolvadunk. Ez is egyfajta előny.
* * *
Végre eljött az éjszaka. Fura, hogy már majdnem egy hete fogadott be ez a fészek. És már majdnem egy hete halott a régi Úrnőm. De akármit is teszek, nem tudok változtatni a dolgokon. Csak annyit tehetek, hogy minden erőmmel az új Királynőt szolgálom. Amint a gondolatmenet végére értem, Lassan lemásztam a falról és az Úrnőm termébe indultam. Mostanra már sokan összegyűltek az akcióhoz. Ennek az akciónak a vezetője, egy idős és sokat tapasztalt runner. A terv szerint három csoportra oszlunk. Az első csoportba az öreg runner és 3 dron lesz. A másodikat egy Praetorian vezeti, 5 xenóval, vegyesen, dronok, runnerek. A harmadik csoportot is egy praetorian irányítja, szintén vegyes fajtájú testvéreimmel. Én a runner mellé kerültem. Mi egy rejtett alagúton keresztül közelítjük meg a bázist. A másik két csapat, a kapuknál támad. Mivel mi előbb ismertük a bázist, mint az itteni emberek, talán még egy kis plusz előnyt szerezhetünk, a helyszín ismeretével.
A begyűjtés menetének megvitatása után, Úrnőm kiadta a parancsot a támadásra. Így tehát mindannyian a kijárat felé vettük az irányt. Kiérve a templomból egyből bevetettük magunkat az erdő sűrűjébe, és az emberek bázisának irányába indultunk. Idő közben szétváltunk, így már velem együtt 4-en haladtunk előre, a sötétségben. Amikor elértük a csatorna nyílását, letéptem a fedelét, majd bemásztunk. 50 méter múlva egy elágazáshoz értünk. Innen, már hallani lehetett, a kinti harcok zaját, így sietnünk kellet. Feladatunk, hogy kinyissuk a lezárt kapukat belülről, így növelve a bejutás esélyét. Egy felfelé vezető, szervizakna végét egy könnyebb vaslemez borította. Az egyik társam eltolta, majd ismét kettéváltunk és a kapuk felé indultunk. Ha meglátunk valakit, azt azonnal semlegesítenünk kell. Természetesen zajtalanul haladtunk, hogy ne vonzzuk az egész egység figyelmét magunkra. Az egyik folyosó kanyarba, megláttunk két katonát, akik éppen háttal voltak nekünk.
- Na, most szerencsénk van. Halkan elintézhetjük őket. - gondoltam, majd felugrottam a plafonra, a társam pedig a padlóhoz lapult. Biztos nem számítanak arra, hogy egyből két irányból támadunk. Lassan megközelítettük őket. Testvérem, mikor a háta mögé ért áldozatának, felállt, hogy a belső állkapcsával lyukat üthessen a katona koponyáján. Amikor felágaskodott, az áldozatának társa észrevette, de egy szót nem tudott kinyögni rémületében. A szekundernyelv, halál pontosan csapódott ki. Én pedig ráugrottam a rémült katonára, mielőtt bármit is tehetett volna, majd a farkam végén lévő fullánkkal mozgásképtelenné tettem. Ekkor kinyílt egy ajtó és egy asszisztensféle nő lépett ki rajta egy sötét helyiségből. Amikor meglátott minket, hulla fehérre sápadt. Futásnak akart eredni, de gyorsan elkaptam, majd egy határozott mozdulattal keresztül szúrtam a farkammal. Először értetlen képpel bámult rám, majd elernyedt. Bedobtam a helyiségbe, ahonnan kilépett, majd bevittük, a másik hullát és a leendő gazdatestet. Talán egy ideig nem jár erre senki, és nem fedezik fel őket egyelőre. Legalábbis addig, amíg be nem eresztjük társainkat. Azután kezdődhet a tényleges mészárlás.
Minden kanyar után reménykedtem, hogy belebotlok valamelyik „igazi” célpontomba, ám kiábrándultan közeledtünk a keleti kapuhoz. Igaz, szembetalálkoztunk még egy katonával és háromtudóssal,de gyorsan túlestünk rajtuk. Hihetetlen, hogy mennyire felkészületlenek, miközben, kinn harcolnak, az őrök, ezek itt benn nyugodtan dolgoznak. Hírtelen megtorpantam, majd a társam is megállt pár méterre elöbbre és érdeklődve fordult felém.
- Itt valami nagyon nem tetszik nekem! – szisszentettem fel. – Legyünk nagyon óvatosak, már csak pár sarok! S ezzel folytattuk utunkat. Még szerencse, hogy előre küldtek minket, mivel amikor befordultunk az utolsó folyosóra, két UA 571-es őrfegyver rendszert pillantottunk meg. Ha kívülről jönne be valami, azt azonnal darabokra szedné. Gyorsan semlegesítenünk kell őket, különben se ki, se be. De mikor léptem egyet, mindkettő felém célzott, majd tüzelt. Szerencsére időben visszahúzódtam, de nem sok híja volt, hogy ott maradjak.
- Ki kell valamit találnunk, még mielőtt bejönnének. – mondtam testvéremnek. Ám ezzel falra is festettem a Yautját. A kinti harc egy vérfagyasztó sikoly és lövés sorozat kíséretében abba maradt.
- Kész! Ennyi volt. Kinn mindenki meghalt. Mennyünk, segítsünk a többieknek a déli kapunál. - mondtam, majd hátat fordítva elindultam. És ekkor megint csak meglepődtem. Pár dörömbölés múlva, lassan, nyikorogva egy rés jelent meg az ajtón, majd… Az őrfegyverek ismét tüzet nyitottak. Az ajtókat keresztül lőve, kilyuggatták ajtónyitó társamat, a mögötte állókkal egyetembe. Előre ugrottam minden erőmet összeszedve, majd hátulról széjjelkaptam a fegyvert. A bent lévő testvérem is ugyan így cselekedett, ezzel megmentve engem az idő közben felém forduló gépezettől. Sajnos csak egy kinti élte túl ezt az alattomos támadást. Ám ez is több a semminél. Remélem, a csapat másik felének nagyobb szerencséje volt.
Egy 5 perc múlva összefutottunk a másik csoporttal, aki idő közben egy kisebb háborúba csöppentek, az eltorlaszolt folyosó végett. Az a 3 ember, nagyon tartotta magát. Végül az egyikbe felismertem azt, aki felperzselte a tojásokat a régi fészkembe. De a harmadik sehol se volt. Majd később megkeresem és elintézem. Addig is gyorsan kinyírom a kiszemelt áldozatomat, üzentem a két társamnak, majd rávetettem magam. Megfogtam a nyakát, megszorítottam és felemeltem a földről. Kezéből kiejtette a fegyvert és megkapaszkodott a kezembe, így próbálva valahogy küzdeni a közelgő halál ellen. Még jobban megszorítottam, ekkor már alig kapott levegőt, arca kezdte felvenni a kékes-lilás árnyalatot. Nagy élvezettel figyeltem szenvedését. Ám lassan kezdett elegem lenni belőle. Társaim már rég végeztek a saját prédájukkal. Így türelmetlenül rám szisszentettek. Nincs mit tenni, tovább kell haladnunk. Nyáltól csorgó pofámat ismét a vörösödő áldozatom felé fordítottam, majd hozzá vágtam a barikádhoz. Sajnos nem dőlt szét, de nem is érdekelt. Oda léptem a már földön fetrengő emberhez, majd megfogtam a fejét, hogy letépjem, de ismét rám szisszentettek.
- Gazdatestek is kellenek! Ne ölj meg mindenki! – Ripakodott rám az idős runner.
Én pedig csak egy – Értettem. – et nyögtem ki. Így tehát nem volt mit tenni, a vállába szúrtam a fullánkomat. A férfi üvöltött volna a fájdalomtól, de már rég eszméletlen volt. Pedig nem hagytam volna ki, de már mindegy. Társaim idő közben a barikádot is szétbontották. Ők valamivel többen voltak, mint mi. Sikerült bejuttatniuk egy praetoriant és még két testvéremet, így már 8-an voltunk.
Üzentünk Úrnőnknek, hogy küldheti a többieket, hisz mi 8-an kevesek vagyunk a bázison lévő emberek elszállításához. Pár perc múltán, hemzsegtek a xenomorphok az épületben. Én különváltam a többiektől, hogy megkeressem, az utolsó személyt, a „hármasból”. Velem tartott egy fiatal testvérem is. Dronhoz képest eléggé alacsony volt és a bőre is inkább kékes volt, mint fekete. Nevére már nem is emlékszem, Sötét Árny, vagy Éjjeli Árny. Na mind egy. Szóval vele indultam felderíteni a humán bázis keleti részét. Úgy tudom, hogy erre van egy leszálló pálya is, így ha a maradék ember menekülni próbálnak, velünk kell szembenézniük először. Bár az emberek javát már fogságba ejtettük, vagy megöltük, még mindig lehetnek olyanok, akik bujkálnak. Mikor kiértünk a leszállóhoz, egy Ud-4L leszállóhajót pillantottunk meg, amire lassan már megtelt emberekkel.
Előröl, nem közelíthettük meg, mert két minigun-os fedezte a hajót. Ám hírtelen megpillantottam azt a katonát, akit kerestem. Feltétlenül el kell kapnunk őket! Szerencsére, még nem láttak meg minket, így gyorsan bemásztunk egy szellőzőbe, és reméltük, hogy a gép egy másik oldalán lyukadunk ki. Szerencsénkre a jármű oldalánál lévő ajtóhoz jutottunk. De ez zárva volt, és kizárt, hogy a nélkül nyitnánk ki, hogy észre ne vegyék.
- Ez halott ügy! – gondoltam – Nézhetjük, amint elmenekülnek! A fenébe is!!
Hallottuk, hogy felbúgnak a motorok. Ekkor elöntött a düh.
- Nem csúszhat ki a markomból, amikor ilyen közel van! – majd, egy hangos visítás kíséretében, széjjel feszítettem az ajtót, majd kirohantam, a leszálló közepére. Már elég magasan jártak, így felugrottam az épület tetejére, majd a jármű irányába rugaszkodtam. Sajnos, már túl késő volt, nem értem el. Csalódottan és elkeseredve huppantam vissza a földre, s végignéztem, ahogy eltűnnek a felhők felett.
- Még nincs vége! Egyszer úgy is elkapom. – nyugtatgattam magam, majd visszaindultam, hogy segítsek a társaimnak elhurcolni a gazdatesteket.
A mai napon sok áldozatot gyűjtöttünk, Úrnőnk nagyon elégedett volt velünk. Nem tudom, hogyan és mikor fogok legközelebb találkozni legfőbb célpontommal, de akkor végleg elintézem. Más most nem is lebeg a szemem előtt, csak az, hogy megbosszuljam elpusztult testvéreimet.

Na most már befejeztem! kérem az ellenőrzést!

Jóféle töri, engem csak két dolog zavar benne. Első az, hogy milyen az a hatalmas csend? Mikor van kicsi csend, vagy közepes?
A másik, a fészek befogadásos rész. Dragon írta még ,hogy az nem kóser. Én mindesetre nem értek hozzá annyira, így hát 13 pontot +2-t a bővítményre adok. Szóval level kettő azaz 17 pont. Ha valaki, aki jobban ért az idegenekhez hibát lát, ne kíméljen. Nekem tetszett.

Na, akkor most megpróbálom elmagyarázni a dolgokat.
A csend, az csend. XD
A másik az, hogy az egész bolygót egy királynő irányítja, de mivel hatalmas a bolygó, így nehéz az irányítás is. Ezért létrehozott több "királylányt" akik irányítják az egyes bolyokat. Szóval a bolygón lévő összes királynőt egy hatalmasabb királynő irányítja. Remélem megértettétek a lényeget.